Péntek van, este fél 11.  Az idő nyirkos. 2 égő világít a szobában. És pisilnem kell. Oh! Ez az első bejegyzésem... azóta. De mégis mióta, kérdezed te. Hát. Amióta megváltozott a világnézetem?! Talán. Mindenképpen pozitívabb lettem. Vagyis inkább a negatív szintről jöttem fel a semlegesre. És mindenképpen jobban megértettem magam. Hogy miért vagyok olyan, amilyen. Ami jó... 
   Van valami szép a hétköznapokban. Felkelni. Kellemes hőmérsékletű vízben zuhanyozni és szembenézni a napi teendőkkel. Kis kihívásokat találni, amik a nap adott részét kitöltik, amikor épp unatkoznánk és akkor is amikor épp csinálnunk kéne valamit. Szeretem ...a világot. Mindennel. A fájdalommal, a halállal, az esővel, a hóval, az unalommal, a rossz könyvekkel, az elfecsérelt idővel, a jó kis leckékkel amikből tanulni lehet, az esti tescos kiruccanásokkal, az akadályokkal, a média túlhajszolt világával. Na jó, azzal talán annnnyira nem. Szeretek kimenni a természetbe, de ugyanakkor a meleg kis házba is szeretek visszatérni. Szeretek gondolkodni. Szeretek szeretni.
   Olyan vagyok, mint aki még nem járt a világban és most fedezi fel. Részben így is van.. de mégis inkább valaki olyan vagyok, aki már járt itt. Már ismerte ezeket a dolgokat, csak nem értékelte őket eléggé. Ezért megfosztották tőlük. És amikor újra visszakaphatta őket, visszatérhetett, akkor rájött, hogy mennyire szereti is ő ezeket a dolgokat, és már igazán értékeli őket. 
   Elengedés. Ideje továbblépni. Megismerek valakit, erre ezt kapom, hogy : ideje továbblépni. Mindegy, annyira nem volt lényeg. De.. Vele. Mi legyen Vele? Ő számomra az ideális férfi. Nem az, aki elérhetetlen és tökéletes. Hanem az, aki .. amilyennek egy ideális férjet képzelnénk akivel harmónikus kapcsolatban élnék. Van humora, nem utolsósorban. Kedves, mindenkivel. Okos. Gondolkodik. Vannak céljai, de nem csak pénzéhes vagy ilyesmi. Az életről is gondolkodik. Olyan állatira jól néz ki. Ez nem az a jesszusdehelyesdecsakazarca vagy dejóateste (bár mindakettő igaz rá) hanem az, akire ránézel és aaahhh. Legalábbis én. A szeme, a haja, a borostája, mert az is van neki. Az öltözködése. És a belső kisugárzása, nem utolsósorban. Ezer életen és ezer bajon át. Szó szerint. 
   Vajon.. ő még emlékszik? Persze. És fogunk kezdeni azzal az ígérettel valamit? Így, hogy egyre csak közeledik az a bizonyos nyár. Az a bizonyos nyár. Amikor elutazunk. HA, elutazunk.. 
   Amúgy egyre inkább közeledik az a pillanat is, amikor el kéne döntenem, hogy melyik egyetem, hova, mit valami tanfolyamra jelentkezni, érettségi, engame vagy nem engame. Huh. Bár egyelőre az egyetlen dolog, amire figyelnem kell az a hétfői nap. Kisérettségi magyarból. Majd.. meglátjuk hogy alakul. De mondjuk biztos jól. 
   Más vágyam nincs csak ő. És szívem álmot sző. Én csak őt látom, azt álmodom, értem jő majd egy boldog napon.... oh, elkalandoztam. De amúgy tényleg álmodtam már vele. Vagy.. 5ször legalább. Vele mindig olyan álmaim voltak, amik után egy kicsit rossz érzés felébredni. De nem is ez, hanem inkább az, hogy volt egy olyan érzés oh, 6-nál tartok, szóval volt egy olyan érzés az egyik pillanatában az álmodnak, amit nem akarsz elfelejteni. És egész nap azt próbálod felidézni és a halávny foszlányok segítségével ébren tartani magadban. Amik annyira jó érzések, hogy fáj elengedni. És nem is igazán akarsz aludni menni, hisz akkor újraíródik az álmod. Na igen, Vele csak olyanokat szoktam álmodni.