Keresnem kell egy olasz tanárt, hogy felkészítsen a nyelvvizsgámra. Átakarom vele nézni a prepozíciókat, a névmásokat, az összes igeragozást. Aztán kell csinálnom angol feladatokat. Ennyi.
     Imádok verset tanulni. Annyira, hogy utálom azt a pillanatot, amikor ráeszmélek, hogy már elfelejtettem a verset. Remélem az Eszmélettel ilyen nem lesz. (de, biztos) Talán ebben is megnyilvánul az, hogy talán-esetleg-netán-netán nehezemre eshet elengedni a dolgokat. Taláááááááán. De ha kimondom, hogy nehezemre esik, akkor úgy is lesz. De meg ha nem mondom ki, akkor nem eszmélek rá, és nem tudok továbblépni. No mindegy. Olyan könnyű lehetne az élet. Nem úgy értem, hogy fúúj nem szeretem a kihívásokat, a megpróbáltatásokat. De mondjuk ha nem nehezítenénk meg egymás életét szándékosan, na az mondjuk jó lenne. De van, aki nem így gondolja. Ne értsetek félre, nem az én  életemet nehezíti meg valaki, csak épp a szemtanúja vagyok egy 'megnehezítésnek'.
     Tényleg? Tényleg? Tényleg kriminálpszichológus leszek? Vagy legyek? Senki nem mondta, nem arról van szó.. csak. Csak még mindig nem tudom, hogy idegenvezető legyek vagy kriminálpszichológus. Ja, láthatod, sokkal többet tudok az előző bejegyzéshez képest.... 
     Néha elgondolkozom. Mindenen. Hogy én, most tényleg azért születtem ide, hogy pl. ezt most írjam. Ezt, igen. Aztán azon gondolkozok, hogy... Hogy persze, az az ember célja, hogy jobb ember legyen. És fejlődjön. Ahogy az enyém is. Mondjuk már felépítettem az életfilozófiám egy részét.
     Szerintem az élettárs a legszebb szó a partnerre, férjre, stb.re. Egyik magyar órán a tanár mondta, hogy a hitves hát igen, szerinte az a legszebb. De most komolyan. Lehet-e annál szebben kifejezni, hogy 'élettárs'? Szerintem nem. Hisz ez azt jelenti, hogy vele csinálod végig, bármi is van. Néha azt is elképzelem, hogy mi van, hogyha tényleg csak 1 igazi van. A véleményem erről a következő : nem feltétlen van "1 db" igazi, hanem - mivel az ember változik - ezért az adott életszakaszaiban adott emberek lehetnek az igaziak. De ugyanakkor végtelenül romantikus vagyok és remélem, hogy talán csak 1 van, csak az az 1. Remélem vagy talán hiszem, hogy bármilyen is legyen az életem, bármelyik életem is legyen, bármi is történjék, bármilyen is legyek, Ő ott lesz, mellettem, hisz Ő az élettársam. Akivel ezer életet élek, ezer bajon át. (Igen, bocs..) És néha úgy vagyok vele, hogy már eléggé hiányzik. Gondolok arra, hogy vajon Ő most mit csinálhat, milyen lehet az élete. Aztán gondolok arra is, hogy mi van, ha már ismerem. Lehet. Persze. És igen, persze még mindig Nála tartunk... 2szer utaztam vissza előző életeimbe és ő mind2szer ott volt. Azt hiszem, hogy tényleg csak nem tudom elengedni őt, ezért szeretném, hogy ő legyen az, akit nem is kell elengednem és akkor nem véletlen, hogy nem tudom elengedni, és ennek a mondatnak nincs semmi értelme. Ma is egy buszon utaztunk. Nem mentem oda hozzá. Ő se jött. Vajon csak remélem, hogy engem néz miután leszálltam, vagy tényleg engem néz? Hagyjuk.
   Nem tudom az egész életfilozófiám kifejteni, mert még nekem sem állt össze egésszé a kép. DE! gondolkozom rajta. Nem szeretem definiálni magam olyan dolgokkal, amiket a társadalom ruházott rám. Valahogy úgy gondolom (eddig mindig egy bizonyos kézmozdulattal magyaráztam el az életfilozófiám, persze csak magamnak, ezért igy most nehezebb..), szóval, hogy megszületünk. A világ részei vagyunk. És a világ tesz valamilyenné... orvossá, gyerekké, szülővé, politikailag hátrányos helyzetűvé, ha van olyan... de az ember feladata az az, hogy először befelé haladjon. Találja meg önmagát, a legbelsőbb csíráját, ahonnan ő maga fakad.. mint a víz. Találja meg a lelki békéjét, az egyensúlyát. Persze fokozatosan... kintről befelé. Aztán. Miután megtalálta önmagát és kristálytisztán átlátja a magáról alkotott képét és mindent, akkor újra helyezze föl magát a világ térképére. És most haladjon bentről kifelé. Hogy azt, amit megtalált, azt a csiszolatlan gyémántot őrizze meg, bármilyen is legyen a világ. Alkalmazkodjon hozzá, de úgy, hogy maradjon meg a lelki békéje. Valahogy... így képzelem. 
     És aztán jön az a rész, ami csak egy kicsit, de megijeszt. Hogy ha az ember ezen már végigment, akkor mi van? Persze, segítsen másoknak. Aztán a világ újra beszippantja és elveszti azt, amit megtalált, és újra befelé halad, majd megint kifelé, befelé... kifelé. És... ez az élet. (na persze nem kérdés ugyebár, hogy több életről van szó..) És. ennyi. Ez rémiszt meg, ez a körforgás.. persze igen, értékelem a szeretetet, a természet szépségét, a stb-t, a stb-t, amit az életet széppé teszik. De én most a dolgok kozmikus értelmét keresem. Életeken átívelőn haladok előre. De miért? Persze most itt nyomhatnék egy entert, hogy igazán hangsúlyossá válljon az a miért, amiben a sorsom kérdőjelezem meg... de nem teszem.
     18 éves lettem én.. és szeretem a József Attila verseket. Mint már említettem, az Eszméletet meg is tanultam. Szerettem elmondani is, hányszor is képzeltem el.. És persze azt mondták az osztályban, hogy fantasztikus volt, meg minden stb. Elértem arra a szintre a verssel kapcsolatban, hogy már gondolkodok, miközben mondom. Hisz, akkor amikor mondtom valaki leejtett valamit mögöttem jó hangosan, mire én azt gondoltam, hogy oké, mutasd meg, hogy ez sem zavar meg téged. És nem is zavart meg. 
     Ugye Vele megoszthatok majd mindent? M. i. n. d. e. n. t. 
     Azt mondták, nézzek a dolgok mélyére. Nos, ez elég mély? Bevállaltam egy olyan sorsot... amit persze, persze igen el tudok viselni. Mert csak olyat vállal be az ember. De ez biztos? Igen, biztos......... 
     Azt hiszem, enyhén szólva elvesztettem a motivációm, hogy agyon készüljem magam a töri érettségimre. (zsír, végre lejött a hülye pattanás az arcomról, ami már napok óta zavart! = élet apró örömei) Tehát. Ha nem készül fel jól, lehet hogy úgy esik, nem vesznek fel. És? De lehet, hogy felvesznek. És? Ezzel nem az érdektelenségem, flegmaságom akarom kifejezni, mert nekem nincs olyanom. Hanem azt, hogy bármi történjék, az élet nem áll meg. És amúgy meg, úgy kellett történnie. Ez nem egyenlő a belenyugvással, de valami oka lesz, bárhogy is történjék. 
     Néha azon is is elgondolozom, hogy milyen másnak lenni. Valakinek, aki nem gondolkodik ennyit, és nem is így, mint ahogy én. Lehet, könnyebb az élete. De ugyanakkor lehet, hogy ő ezen már végigment. Vagy.. még csak most kezd bele. Annyira de annyira kíváncsi vagyok, hogy milyen az, ha az ember megszületik. Úgy értem, a babák gondolnak valamit? És mit? Mi veszi rá őket, hogy beszéljenek? Néha olyan közel vagyok ahhoz, hogy azt mondjam, engem az nagyon érdekel, úgyhogy kísérletezésképpen most kipróbálnám, hogy milyen. És akkor én mennék is, viszlát. Igen, lényegében öngyilkosságról beszélek, de nem a depresszió-dolog motiválna, hanem az, hogy milyen lesz? És persze az is érdekel, hogy milyen volt. Na persze a jelen... hát.. az nem érdekel... annyira (azért ne hangozzak már tökre szarul...). De már elhatároztam, hogy nem fogom megölni magam, bármi is történik (jó elhatározás, mi?). Örülök, hogy egyáltalán kaptam időt itt a Földön, lehetőséget, hogy beteljesítsem az utam. Vagy mi. (-5 intelligencia pont, ha most vmien játékban lennénk)